A mi lányainknak erre nincsen szükségük: megkaphatják, nyomban. Barbie-t, Kent és az összes babát, a bombababa pink car-ját… és amikor nagylánnyá érnek: számos rongyot, vagy táskát.

Mindent, ami nekünk nem adatott meg. Egyedül mivel nem számolunk? Azzal, hogy nem lesz lányunk. Egy se. Nade. Akinek van sok-sok szerencséje, születik kislány testvérkéje. Egyszerre kettő. Felnőttek. Egy-kettő(-re). Mire ma: hiányzott egy bulifelső. Úgyhogy elindultunk: rongynézőbe. Miután megtaláltuk, leültünk beszélgetni. Végre.

Előkerültek a témák. Amik, ugyanúgy, mint a Barbie-babák, nemrég a mieink voltak. Ugyanezeket a sztorikat hajtottuk, csak éppen nem a plázában, hanem a Mészinél: polgári cukrászdájában. Vagy egyszerűen a lépcsőházunk előterében. Naphosszat.

Nincs is ennek párja. Újra átélni, ugyanazokat a problémákat – ÉS: megválaszolni a kérdéseket. Nem mi vagyunk tanácstalanok végre, hanem választ tudunk adni a sok kérdésre. Mennyei.

És ami még ennél is csodálatosabb: most én kérdezek. Mert eljutottunk addig, hogy maga érleli meg saját magát. Nincs, aki „dumál”, aki megmondja, aki előírja.

Találd ki magad, mi gyógyír a gondra.

És hazarepül, boldogan.

Mert amit kapott, az éppen: önmaga.