Mintha egy csuklósbuszt hoztunk volna haza. Adhatnánk neki ezt a nevet, ha nem volna olyan hosszú, mint a kutya maga. Hát, valóban. Nemhiába érzem magam vonaton, de nem, mint utas, inkább mintha tehervonat húzna, én meg bekaptam volna a pórázt. Ez nálunk a séta.

Várj. Várjál meg.

Hm. Ezek nem vezényszavak. Méghogy várjak. Szimat, szimat! Ezt kellene mondanod, nem tudtad? Áhh, mit tudnak ezek a kopókról, a vadászatról. A szagokról… mit szagokról, illatokról. Persze miután kimondja, hogy várjak, nagyokat nyögve hajolgat. Nem tudom, mit csinál ilyenkor, jógázik-e, de gazok kerülnek a kezébe.

Indulhatunk.

Nem valami képzett a nőszemély, halovány fogalma sincs arról, hogy kell bánni egy ilyen kutyával.

Gyere, szagolgasd meg a fűszálakat! Ugye, milyen szépen süt a Nap?

Óóó ba… bám. Női nevelő. Kifogtam. Egy helyes kamaszt küldött a kennelhez, na ezt jól bepusziltam. Tölthetem vele a napomat. Uhhh. Ne tudjátok meg. Dalolgat. Kopácsol hozzá egy fekete dobozon, elég sokat, úgy nevezi: dolgozik. HA-HA. Na ja. Megnézném. Majd, ha megpucolta az ablakot, amit összesaraztam. Ülve dolgozni… röhög a vakbelem. Az „Egyél, gyere, jó étvágyat”-ot ki nem hagyná. Bárgyún néz rám, megvárja, ízlik-e. Ó… csak ezt ne. Ez a babusgatás... ki nem bírhatom.

Okos kutya

Nahát ez meg… Honnan veszi, hogy ez engem érdekel? Mondja el, hol tartja a húst, ha darált, meg se főzze, öntse gyorsan az edénybe, mit vacakolunk itt ilyen jelzőkkel? Lökd ide a sört, azt bezzeg nem ismeri. A dalospacsirta.

Mégis imádom. Kicsit túlzás, amit csinál, de szeret. Ezért aztán minden nap emlékeztetem rá: jól döntött, hogy elhozott, igen, kérem a kaját és meg is köszönöm, ha pedig gügyög nekem, csóválom a helikopterem.

Kutyából vagyok. A kutyából meg nem lesz szalonna.